Témaindító hozzászólás
|
2007.05.31. 15:24 - |
Babits Mihály:Ékszerláda
Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek alusznak naptalan, sötét ládába rejtve. Néha előveszem, mint ékszerét a vénlány s játszom velük magam, mindenkit elfelejtve. És ékesítgetem magamat gondolatban: ez itt egy diadém: egy régi szerelem: ha föltenném megint lelkemnek homlokára! ez itt egy bús gyürű, egy bús gyürű az ujjra, pecsétes bús gyürű - óh mennyi ékszerem! - óh szomorú pecsét! - mennyi könny volt az ára! - Ez itt egy karperec; elnézem mint a fösvény: kigyós kösöntyü volt, Tantalus-álmomé, mely vétkes kört csinált, mint labirintus-ösvény. Ez itt egy régi lánc, a zsarnok vágyak lánca: mily súlyos és arany, s karika karikára ütődve még, ha nyulsz hozzá, jajdulva csörren. Ni itt egy régi bú, egy édes régi násfa, a viselés miatt kívül kissé levásva, köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben. Fülönföggő emez, alakja csöpp harang és minden mozdulat megcsendítette halkan, mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot - Ah! ah! hunyd be szemed! hallod a régi hangot? a régi néma szót hallod-e zengeni?
(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy, mint tolvaj, ki rablott kincseit mutatni nem meri!) |
Babits Mihály:Idyll
Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág bimbóznak, illatoznak kertünkben gazdagon - ez ám a tavaszi verőfényes világ! kettőzik napsugára a szomszéd ablakon.
Azon az ablakon nemcsak a napsugár ég, egy szép leány szeme süt reggelente ki; - a sok virág közt ezt lesem-várom már rég és míg meg nem jelen, csokrot kötök neki.
Százszorszép, erika, orgona, gyöngyvirág, testvérül bokrétámban hát ölelkezzetek, és zengjetek neki illatsymphóniát - csak volna nefelejcs is - refrainül - köztetek!
|
Babits Mihály:Ékszerláda
Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek alusznak naptalan, sötét ládába rejtve. Néha előveszem, mint ékszerét a vénlány s játszom velük magam, mindenkit elfelejtve. És ékesítgetem magamat gondolatban: ez itt egy diadém: egy régi szerelem: ha föltenném megint lelkemnek homlokára! ez itt egy bús gyürű, egy bús gyürű az ujjra, pecsétes bús gyürű - óh mennyi ékszerem! - óh szomorú pecsét! - mennyi könny volt az ára! - Ez itt egy karperec; elnézem mint a fösvény: kigyós kösöntyü volt, Tantalus-álmomé, mely vétkes kört csinált, mint labirintus-ösvény. Ez itt egy régi lánc, a zsarnok vágyak lánca: mily súlyos és arany, s karika karikára ütődve még, ha nyulsz hozzá, jajdulva csörren. Ni itt egy régi bú, egy édes régi násfa, a viselés miatt kívül kissé levásva, köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben. Fülönföggő emez, alakja csöpp harang és minden mozdulat megcsendítette halkan, mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot - Ah! ah! hunyd be szemed! hallod a régi hangot? a régi néma szót hallod-e zengeni?
(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy, mint tolvaj, ki rablott kincseit mutatni nem meri!) |
[2-1]
|